2. Fejezet

- Hogy hol? - rebegtettem pilláimat. 

- Ott, ahol az emberek és a természetfeletti lények elkülönülnek egymástól.
- Akkor hogy jutottam ide?

- Apád Íjász volt, Demetré pedig elf. Mindig is utálták egymást - nevetett - Valahogy mégis egymásba szerettek...

- Miről zagyválsz itt össze? Komolyan, én nem vagyok magamnál. Pedig nem szoktam inni.

- Igen is magadnál vagy! - ordított a szemembe nézve Lejla - Csak nem tudod, hogy ki is vagy valójában - tért vissza normális hangsúlyra, majd pár másodperc hatásszünet vette kezdetét - Gyere, megmutatom - indult el az erdő közepe felé. Pár perc múlva megállt egy akácfa előtt, és leült elé, majd lehajtotta a fejét. 

- Miért hoztál ide? 

- Ez a fa adja az erőt minden varázslénynek. Ha a fának bántódása esik, mindenkinek vége. 

- Az ott egy jogar?

- Ősidők óta benne van. Édesanyád így zárta le az uralkodást a világunk felett. Csak királyi kéz tudja kivenni a fa törzséből. Több ezren megpróbálkoztak vele, de hiába. Ti azonban sehol sem voltatok.
- Sajnálom, hogy kilencéves koromban meghaltak a szüleim.
- Tudok róla.
- Akkor miért firtatod?
- Mert ide tartoztok.
- Tartozunk?
- Te és a nővéred.
- Vissza kell mennem hozzá! - indultam el arra, ahonnan átestem.
- A sors vissza fog hozni. Nincs min kételkedni! - úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna Lejla hangját, csak egyenesen trappoltam Kiarához.
- Hol voltál eddig? Remélem hoztál halat - hallottam a nővérem hangját, miközben összefont karral állt a parton, és a lábával dobolt.
- Velem kell jönnöd! - ragadtam meg a a csuklóját, majd odaráncigáltam a tóhoz, persze nem látta, hogy ott van.
- Miért is jöttünk ide? - kérdezte elég furcsa grimasszal. Én válaszul csak meglöktem, ő pedig csobbant egy jó nagyot, a hideg vízbe, majd utána ugrottam én is.
- Idióta - nevetett. Utána már persze én is. Odaúsztam a falhoz, majd elhúztam a növényt oldalra.
- Jössz? - mosolyogtam rá vissza.
- Hova? - nevetett.
- Ravenwoodba.... ne mondd, hogy nem látod - estem kétségbe.
- Kéne?
- Még jó hogy - keseredtem el - Akkor én miért látom?
- Hanga - húzott el onnan, majd megfogta mindkét kezem - nincs ott semmi! - mondta. Ekkor a víz elkezdett felemelkedni, és körénk fonódni.

*

Egy selymes, puha ágyban találtam magam. Amint kinyitottam a szemeim, kitekintettem az ablakon. Szökőkút a királyi udvaron, és egy bokrokból fabrikált labirintus tárult a szemem elé. Rögtön felismertem a tájat, közepében az erdővel.

- Miért kellett ezt csinálnod? - hallottam fel Kiara szitkozó hangját a földszintről.

- Nem titkolhatod el előle! - válaszolt dühösen nővérem kérdésére Lejla.

- Eddig igen is sikerült!

- Mi ez a nagy ricsaj? - lépkedtem le a lépcsőn.

- Semmi különös, de most mi megyünk!

- Miért nem maradunk? - kérdeztem vissza.

- Látod, maradni akar! - mutatott rám Lejla. 

- Nem érdekel - majd Kiara megragadta a karom, de azonnal el is kapta.

- Megráztál - simogatta a kézfejét.

- Nem akartam - végül másodszorra is sikerült megismételni.

- A víz - suttogta Joy - Te csináltad! - ordítozott Lejlával. 

- Nem, az én voltam - lépkedett be az ajtón egy 30 éveiben járó nő, tejfel szőke hajjal és kék szemmel. 

- Eliza!? - mondta felemelt hangon Lejla.

- Mi lep meg ennyire? - kérdezte a nő, Eliza higgadt hangon. 

- Mondjuk az, hogy 8 éve nem láttunk téged? - társult a beszélgetésbe Kiara is, amíg én kívülről figyeltem a helyzetet. 

- Kell egy kis hangulat változás - mosolygott Eliza.