3. Fejezet

- Mindenki azt hitte, hogy meghaltál - mondta Kiara.
- Szóval te tudtál mindenről? A barlangot is láttad, csak tagadtad? - néztem a nővéremre értetlen, kétségbeesett szemekkel. Majd ahogy a reggelből este lesz, úgy enyészett el benne a düh, és nyugodt hangon megszólalt.
- A te érdekedben tettem. 

- Azt, hogy eltitkoltad mind ezt? - néztem újból körbe az erdőn.

- Gyere velem - indult el egy nagy sóhaj közepette valahova a messzeségbe. Amint megfordult én is követtem. Némán, szótlanul ballagtunk mind a négyen. Csak a madarak csiripelését és a lágy szellő susogását lehetett hallani. A levegő feszült volt köztünk, de amint megpillantottam az erdő után következő helyet, nem tudtam szóhoz jutni. Egy hatalmas vár állt nem messze onnan, ahol lábaink a földbe gyökereztek. A távolban láttunk Íjászokat amint gyakorolnak, tündéreket szorgoskodni, Elfeket egymással harcolni a kiképzés miatt, és mindent, amit legalább is én még saját szemmel sosem láthattam. 16 éven keresztül erről mit sem tudtam, most pedig itt állok, tudatlan valakiként, aki semmit sem ért.

- Üdv itthon - szólalt meg Julie és vele együtt a hangja is.

- Itthon? - kérdeztem vissza egy félmosoly kíséretében.

- Varázslény vagy, mint mindenki más - hallottam újból Lejla hangját.

- Micsoda? Talán egy Elf, vagy Gólem? - nevettem.

- Varázsló - nézett rám Kiara.

- Te pedig Elf?

- Megérzői képesség kipipálva - mosolygott továbbra is. - Sárkány - javított ki.

- A nővérem egy sárkány... Szóval akkor most mi lesz?

- Ugyan mi lenne? - nevetett Lejla - Gyere, megmutatom a szobád - mondta, majd elindult a vár felé. Először nem is értettem, miért arra megyünk. Texasban mindig én voltam az utolsó mindenben, az iskola fele csak úgy emlegetett, hogy "a lúzer csaj" erre most itt van ez, és ha meg említeném valakinek a közeljövőben bedugna a diliházba.
      Lejla megállt egy ajtó előtt, amit kinyitottam, hiszen ő nem tudta volna. Rögtön az erkélyajtó szúrt szemet, majd a mellette lévő két francia ágy egymással szemben és feltehetően a gardrób ajtaja. Majd az egyén csecse-becsék, mint az asztalon az ékszerdoboz, vagy éppen a falon a tükör. Leültem az egyik ágyra, úgy néztem körül az újdonsült lakosztályomban. A rózsamintás takaró összegyűrődött alattam, ahogy rávetettem magam fekhelyemre.

- Tetszik? - kérdezte Julie.

- Imádom! - válaszoltam ujjongó hanggal.

- Haragszol? - ült mellém Kiara.

- Nem - mondtam megkönnyebbülve.

- Akkor meg is mutathatom, hogy mit tudsz?

- Azt meg hogy?

- Öltözz át, fogj egy pálcát és gyere ki az udvarra. Mi lent leszünk - indult ki az ajtón Kiara, majd utána a többiek is. Kutattam pár percet a szekrényben, mire találtam egy elfogadható ruhát a gyakorláshoz. Kényelmes és jobb mint a bikini. Azonban a pálca? Én olyat nem találtam sehol. Kétségbeesettek keresgéltem a fiókokban, az ágy alatt, a ruhák zsebében, de sehol nem találtam egyet sem.

Licitáltam és nyertem

Ezt a blogot nagyon köszönhetem Khyirának, mert az ő blogján egy licitvadászat körében nyertem. Gyönyörű lett az egész design, szóval ha valakitől, tőle érdemes rendelni!

2. Fejezet

- Hogy hol? - rebegtettem pilláimat. 

- Ott, ahol az emberek és a természetfeletti lények elkülönülnek egymástól.
- Akkor hogy jutottam ide?

- Apád Íjász volt, Demetré pedig elf. Mindig is utálták egymást - nevetett - Valahogy mégis egymásba szerettek...

- Miről zagyválsz itt össze? Komolyan, én nem vagyok magamnál. Pedig nem szoktam inni.

- Igen is magadnál vagy! - ordított a szemembe nézve Lejla - Csak nem tudod, hogy ki is vagy valójában - tért vissza normális hangsúlyra, majd pár másodperc hatásszünet vette kezdetét - Gyere, megmutatom - indult el az erdő közepe felé. Pár perc múlva megállt egy akácfa előtt, és leült elé, majd lehajtotta a fejét. 

- Miért hoztál ide? 

- Ez a fa adja az erőt minden varázslénynek. Ha a fának bántódása esik, mindenkinek vége. 

- Az ott egy jogar?

- Ősidők óta benne van. Édesanyád így zárta le az uralkodást a világunk felett. Csak királyi kéz tudja kivenni a fa törzséből. Több ezren megpróbálkoztak vele, de hiába. Ti azonban sehol sem voltatok.
- Sajnálom, hogy kilencéves koromban meghaltak a szüleim.
- Tudok róla.
- Akkor miért firtatod?
- Mert ide tartoztok.
- Tartozunk?
- Te és a nővéred.
- Vissza kell mennem hozzá! - indultam el arra, ahonnan átestem.
- A sors vissza fog hozni. Nincs min kételkedni! - úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna Lejla hangját, csak egyenesen trappoltam Kiarához.
- Hol voltál eddig? Remélem hoztál halat - hallottam a nővérem hangját, miközben összefont karral állt a parton, és a lábával dobolt.
- Velem kell jönnöd! - ragadtam meg a a csuklóját, majd odaráncigáltam a tóhoz, persze nem látta, hogy ott van.
- Miért is jöttünk ide? - kérdezte elég furcsa grimasszal. Én válaszul csak meglöktem, ő pedig csobbant egy jó nagyot, a hideg vízbe, majd utána ugrottam én is.
- Idióta - nevetett. Utána már persze én is. Odaúsztam a falhoz, majd elhúztam a növényt oldalra.
- Jössz? - mosolyogtam rá vissza.
- Hova? - nevetett.
- Ravenwoodba.... ne mondd, hogy nem látod - estem kétségbe.
- Kéne?
- Még jó hogy - keseredtem el - Akkor én miért látom?
- Hanga - húzott el onnan, majd megfogta mindkét kezem - nincs ott semmi! - mondta. Ekkor a víz elkezdett felemelkedni, és körénk fonódni.

*

Egy selymes, puha ágyban találtam magam. Amint kinyitottam a szemeim, kitekintettem az ablakon. Szökőkút a királyi udvaron, és egy bokrokból fabrikált labirintus tárult a szemem elé. Rögtön felismertem a tájat, közepében az erdővel.

- Miért kellett ezt csinálnod? - hallottam fel Kiara szitkozó hangját a földszintről.

- Nem titkolhatod el előle! - válaszolt dühösen nővérem kérdésére Lejla.

- Eddig igen is sikerült!

- Mi ez a nagy ricsaj? - lépkedtem le a lépcsőn.

- Semmi különös, de most mi megyünk!

- Miért nem maradunk? - kérdeztem vissza.

- Látod, maradni akar! - mutatott rám Lejla. 

- Nem érdekel - majd Kiara megragadta a karom, de azonnal el is kapta.

- Megráztál - simogatta a kézfejét.

- Nem akartam - végül másodszorra is sikerült megismételni.

- A víz - suttogta Joy - Te csináltad! - ordítozott Lejlával. 

- Nem, az én voltam - lépkedett be az ajtón egy 30 éveiben járó nő, tejfel szőke hajjal és kék szemmel. 

- Eliza!? - mondta felemelt hangon Lejla.

- Mi lep meg ennyire? - kérdezte a nő, Eliza higgadt hangon. 

- Mondjuk az, hogy 8 éve nem láttunk téged? - társult a beszélgetésbe Kiara is, amíg én kívülről figyeltem a helyzetet. 

- Kell egy kis hangulat változás - mosolygott Eliza.

1. Fejezet

Halk csend ült a szobára. Szúnyogzümmögést is már csak néha lehetett hallani. Lassan az én szemem is lecsukódott, alvásra készen, de utána valamiért mindig eszembe jutottak újabb és újabb dolgok, amit muszáj volt azonnal megtárgyalnom magammal. Így lett az a nagy pihenésből, hogy miután hajnali háromkor sikerült álomba szenderülnöm, már reggel kilenc körül nővérem rángatta rólam a takarót, amit harciasan rángattam én is, csak vissza magamra.
- Kelj már fel!
- Ha nem gond, még aludnék. - nyöszörögtem a paplan alól.
- Igen is gond! Gyere már, olyan nagy hullámok vannak!
- Szörfözünk? - emeltem fel a fejem a párnámból.
- Ezek szerint csak én - indult ki a hotelszoba ajtaján.
- Várj meg! - ordítoztam, miközben már a bikinimet kerestem a szekrényben.
- Fiatalok... - hallottam halk nevetését az ajtó mögül. Majd miután átöltöztem lecsörtettünk a lépcsőn, és egyenesen a tengerparthoz indultunk. A hullámok egyre nagyobbak lettek, ami elég ritka erre felé: de ez egy jó alkalom a szörfözésre. Felfeküdtem a deszkámra, és birtokomba vettem a hullámokat, persze Kiara is így tett. Egy nagyobb dagály, egy nagyszerű hobbi, és észre sem veszed a 8-as fokozatú veszélyjelzést. Egy vihar és minden elsötétül. A víz lágy hullámai elnyelnek és csak a tartalékolt levegő marad rendelkezésedre az életben maradáshoz.

*

Egy sziget partján ébredtem. A tenger a lábamat érte, ahogy a szúrós homokon feküdtem. Felültem, hogy körül nézhessek. Velem szemben éppen egy erdő volt, előtte pedig egy nagyobb partszakasszal, amin tartózkodtam. Balra a nagy végtelen, jobbra pedig víz és homok. Csilingelő hangokat hallottam, és morajlásokat. Ijedten körbe néztem, de nem láttam semmit. Felhúztam a mellkasomhoz a lábam, majd beletúrtam azt a homokba. Kiara éppen akkor mászott ki az erdőből egy rakás bambuszt felnyalábolva, de rögtön eldobta, mikor meglátta, hogy felébredtem.

- Hanga! - rohant oda, majd mellém zuhant és megölelt. 

- Mi történt? - kérdeztem, miután elengedett. 

- Vihar volt. Te leestél a deszkáról, én pedig utánad ugrottam. Viszont innentől minden homályos, és fogalmam sincs hogy kerültünk ide.  - mialatt mesélt, csak a földet pásztázta, mintha titkolna valamit, és nem akarja, hogy kiderüljön.

- Legalább még élünk... - sóhajtottam. - Mire a bambusz? 

- Házat építeni - sétált oda, hogy közelebb hozza a rudakat.

- Nem kellene inkább vissza menni? 

- Jó, de addig mit fogunk csinálni? 

- Igazad van. Várj, segítek! - tápászkodtam fel, majd miután a talpam stabilan tartotta a testemet, oda mentem hozzá és elvettem tőle párat. Kinéztünk egy jó helyet, és alkottunk. Nem lett valami profi, de egész kis takaros lakóhelyet barkácsoltunk össze. Estére majd megteszi. 

- Kezdek éhes lenni - ültem le a bungalónk elé.

- Én is... és szomjas - kaptam választ.

- Akkor én szerzek kaját, te pedig hozol inni.

- És ha találok valami forrást, miben hozzak ide a vizet?

- Találd fel magad! - indultam el.

- Hanga! Aztán össze ne szedj valami mérgező bogyót - szólt utánam a nővérem nevetve.

- Sosem változol - nevettem el magam, miután hátra néztem. Ezután pedig elindultam utamra: valószínűleg a vacsora hal lesz. Amit persze majdnem egy óráig kerestem, és próbáltam nem eltévedni. Túl sok ez egyszerre. Majd megcsúsztam egy parányi földgombócon és belezuhantam valami tóba, ami vagy 8 méter mélyen volt a földben, tele hideg vízzel. Volt ott egy óriási létra is, bár szerintem ha ráléptem volna, azonnal kettétört volna az egész, úgy ahogy van. Elkezdtem keresgélni a halak után, de nem találtam semmit. Nekidőltem a tó vastag falának, de hátraestem. Ott, ahol indák és növények takarták a több méter magas földvonulatot, nem szilárd kőzet volt a természet képződményei mögött, hanem egy erdő. Pasztell zöld fűvel és mesébe illő fákkal. Végig sétáltam a gyepen, miközben a nap a sugarait rám vetette. Megálltam egy helyen körülnézni, majd a fejem mellett éreztem valamit elsuhanni. Pár pillanat múlva már az egyik fába fúródott íjvesszőt bámultam rémültem.

- Ki van ott? - kérdeztem félős hanggal. Lépteket hallottam, és apró csilingeléseket. 

- Már megmondtam, hogy ne támadj rá idegenekre! - hallottam egy nő hangját veszekedni.

- Hiszen nem is tudod, hogy ki vagy mi talált ránk! - válaszolt egy férfi hangja. Ekkor pedig kép is társult a hangokhoz. Először megijedtem, majd a lábam földbegyökerezett. Nem hittem a szememnek. Egy férfi és egy körülbelül 15 centiméter magas lány repült mellette. Elkezdtem hátra lépkedni, hogy menekülhessek, de valami mégis azt sugallta, hogy maradnom kellene.
- Várj, ne menj el! - közeledett felém a tündérnek vélt nő - Nézd meg, most megijesztetted - nézett hátra az íjas férfira.
- Sosem tudhatjuk, hogy ki járkál erre - mondta az íjász.
- A nevem Lejla, természettündér vagyok. Ő pedig Keith, a világunk védelmezőinek egyike. Így már gondolhatod, hogy miért célzott rád.
- Nyugalom, Hanga. Csak álmodsz. Fel kell kelned. Most. Kelj már! - szólongattam magam, majd párszor a fejemen landolt a tenyerem.
- Kedvesem, nem álmodsz - nevetett Lejla - Üdvözöllek Ravenwood-ban!